Mindannyiunkkal előfordul, hogy egy-egy diákunk különböző okokra hivatkozva néha lemond egy-egy órát. Ha ez ritkán történik, akkor érthető és elfogadható, hiszen egy diák is lehet beteg, és az is előfordulhat bárkivel, hogy önhibáján kívül közbejön valami.
Tapasztalataim szerint havi szinten átlagosan az órák 10%-át mondják le a diákok. Ez persze függ attól, hogy hány diákunk, illetve hány óránk van, és talán attól is, mennyire vagyunk szerencsések, milyen diákokkal áld meg a sors éppen. Na meg az évszaktól! Nyáron, nem meglepő módon, a diákok hajlamosak az eltűnésre. (Szeptemberben aztán újra előbukkannak.)
A valóban kínos helyzet viszont az, amikor egyetlen diák mondja le állandóan az órákat, vagy, ami még rosszabb, le sem mondja, csak nem jelenik meg. Mit tegyünk? Meddig tűrjük, és ha már inkább szabadulnánk a problémás diáktól, hogyan váljunk el sértődés nélkül?
Mindenki maga érzi, hogy mi az, ami még belefér neki, úgy a türelmét, ahogy az anyagiakat tekintve. A megbízhatatlan diák ugyanis nem csak az idegeinkkel és az időnkkel játszik, de a bevételeinkkel sem tudunk tervezni, ha egy-két renitens diák miatt folyamatosan kevesebb tényleges óránk van, mint „papíron”. Azt, hogy mikor jön el annak az ideje, hogy megváljunk az ilyen diáktól, ki-ki a maga vérmérséklete szerint döntheti el.
Akár előre is lefektetjük a szabályokat
Főleg, ha már többször kerültünk szembe ezzel a problémával.
– több kollégától hallom, hogy a le nem mondott órát kifizetteti, amiről persze előre tájékoztatja a diákot. Ennek hátránya az lehet, hogy a diák ilyen feltételekkel nem minket választ, ezért mérlegelni érdemes, hogy ezt az utat választjuk-e. Azonban az is előfordul, hogy a diák önmaga vállalja, hogy az órát természetesen kifizeti, hiszen ő nem jelent meg. (Velem ez gyakran előfordul, de még mindig meglep.) Ha van ilyen diákunk, nem igazságos vele szemben, ha azzal viszont, aki nem ajánlja fel magától, nem is fizettetjük ki az órát. Áthidaló megoldás lehet, ha az első alkalmat elnézzük minden diáknak, a többit viszont ki kell fizetnie. (Figyelem: le nem mondott óráról van szó, amin a diák nem jelent meg, nem előre lemondott óráról.)
– az is előfordul, hogy az óra időpontja előtt x idővel lemondott órát elnézzük, de ha x időn belül mondja le a diák az órát, akkor ki kell fizetnie.
– olyan szabályt is hozhatsz, hogy havi x alkalommal lemondhatja az órát ingyen, ha ezt túllépi, a további lemondott órákat ki kell fizetnie. A megengedett alkalmak száma természetesen attól függ, hogy a diáknak hány órája van havonta.
Ha a fentiek közül egyik módszert sem alkalmazzuk, és egy-egy diák rendszeresen lemondja az órát, vagy nem jelenik meg, vérmérsékletünk és anyagi helyzetünk függvényében döntsük el, mikor jön el az a pillanat, amikor már nem éri meg újabb esélyt adni neki.
Mire hivatkozzunk, amikor a döntésünket közöljük a diákkal?
Ha van rá lehetőségünk, írásban tudassuk vele a dolgot, e-mailben vagy esetleg Messengeren. Egyrészt hosszabb szöveget küldhetünk, másrészt nem csak szakítani, de ügyfelet elküldeni sem szép sms-ben.
Ami az indoklást illeti, az anyagi oldalt a diák is megérti, hiszen ő is pénzből él. Nyugodtan hivatkozatunk rá. Ha udvariasan elmagyarázzuk neki, hogy nekünk nagyon kellemetlen, hogy sem az időnkkel, sem a bevételeinkkel nem tudunk számolni a gyakori óralemondások miatt, azt a kellően intelligens ember megérti. Nemrég küldtem el így egy egyébként nagyon okos diákot, aki válaszul megköszönte az addigi segítségemet, és további jó munkát kívánt. Ha indulatok nélkül, a diák számára is érthető indokot hozunk fel, nem kell sértődéssel végződnie.
